Kisbútor-felújító, enteriőrügyben hobbistaként működő olvasóink pontosan tudják, hogy a festésnek, antikolásnak, felújításnak általában a végső fázisa egy védő, óvó, esetleg még fényleni is képes réteg felvitele.
Ezek a fedő rétegek eltömítik a repedéseket és karcolásokat, egységesebb textúrát adnak a felületnek, fényesítenek, úgy alapvetően ragyogóbb, újszerűbb megjelenést adnak a tárgynak – és persze hosszú távon védenek.
A lakkok
Ez a végső fedés a leggyakrabban lakkal történik, melyből találhatunk fényes, selymesen fénylő, de matt változatot is, mint ahogy létezik oldószeres és vízbázisú is. A lakk nemcsak szép, de védelmi funkciót is ellát végül, mivel keményre szilárdul, és sokáig szépen tartja művünket.
A lakkok általában folyékony állagúak, és ecsettel, vagy szivaccsal kenjük fel ezeket, száradás után csiszoljuk, majd újra lakkozzuk. (Természetesen ezek ízlés szerint alkalmazandóak.)
A wax
Léteznek wax-típusú lezáró rétegek is, ezek többnyire természetes anyagok különböző keverékéből állnak, és kifejezetten dörzsölni-kenni kell, ami történhet ronggyal, szivaccsal, de a nagyon eltökéltek nem ritka, hogy kézzel viszik fel, mintegy belesimogatva a felületbe az anyagot. Ennek külön megvan a maga romantikája.
A méhviasz
Ugyanakkor az Anyatermészetnek is van megoldása a végső, lezáró műveletre, és mostanában nagy keresettségnek is örvendő méhviasz alapú waxok-lakkok formájában. Alapvetően van az a fajta méhviasz, amit például a bőrből készült termékek ápolása kapcsán már régóta ismerhetünk, de újabban vannak folyékonyabb változatok is, amiket könnyebb egy ronggyal elkenni a felületeken. Az illatuk ezeknek egyértelműen a mézre hajaz, tehát külön öröm velük dolgozni.
Egy szempont, amiről jobb, ha tudsz már jó előre!
A kézműveskedés égisze alatt sokan alapvetően inkább a természet-közeli megoldások felé nyúlnak először, mert hiszen mennyire menő már egy felújított kisbútor előtt ámuló rokonoknak még annyit is elárulni, hogy „Bizony ám, és ráadásul méhviasszal van lekezelve!” Máris elismerő pillantásokat lehet bezsebelni. Ha ugyanezt megpróbálnád elérni a „Bizony, és le is van lakkozva!” megszólalással, akkor inkább furcsálló szemvillanásokat kapnál, és ilyen kifejezéseket az arcokon: „És? Mit vagy ezzel úgy oda?”
Szóval méhviaszozni menő. És természetes. És kellemes.
A meglepetés viszont már hetek ótán meg fog jelenni, nem éppen kedvező formában: ugyanis a méhviasszal kezelt felület mindenképp ragacsos marad a lakkozotthoz viszonyítva. Eleinte még nem is tűnik majd fel, hogy mágnesként vonzza magához a port az így kezelt tárgy, de az első letörlésnél-takarításnál rá fogsz döbbenni, hogy szép-szép, meg természetes, de hogy a bánatba lesz ez majd tiszta?
Eleinte ráfogod majd, hogy „Á, ettől is patinásabb lesz majd”, de az a patina az kosz lesz igazából… Ráadásul egyre tompulóbb fényű kosz…
Ugyanis a fénye is el fog tűnni a por jóvoltából, tehát ott fogsz állni végül egy eleinte tényleg ragyogó, utána pedig ragacsos cuccal, amihez messze nem lesz olyan öröm hozzáérni, mintha lakkoztad volna.
Az ember leginkább a saját kárán tanul, én magam is két szinte egyforma éjjeliszekrény festésekor döntöttem úgy, hogy az egyiket lakkozom, a másikat pedig méhviasszal kezelem majd a végén. A méhviaszos tevékenységem sokkal örömtelibb volt, az tény.
Nemcsak kentem, hanem szagolgattam is a szekrénykét, extra örömet érezve. A lakkozás tevékenysége kevésbé örömteli számomra – vízalapú lakk volt természetesen –, először ecsettel kezdtem, de aztán rájöttem, hogy jobb, ha szivaccsal kenem fel, és aztán persze kellett neki még csiszolás is és még egy réteg, mert az ecsetes részeknél csíkok képződtek, ááááhhh… Minden szempontból jobbnak tűnt a méhviasz, de akartam egy esélyt adni a lakknak is, mivel kezdő voltam ebben a témában és kísérleteztem.
Bő egy évvel később már tudom, hogy a méhviaszolás cuki dolog, de cseppet sem praktikus, ha valóban használati tárgyakhoz és mindennap használatban lévő bútorokhoz alkalmazzuk. A két szekrényke állapota között nincs nagy különbség, mindkét felület szépen ép maradt, de például a méhviaszosra letettem egyszer egy bögrét úgy, hogy nedves volt az alja véletlenül, és örökre ott maradt a nyoma. A lakkozotton a macskakarom nyoma sem maradt meg, pedig Félix próbálkozott rendesen.
Takarításkor szembesültem vele, hogy a méhviasz szépen lassan lejön – és alóla a festék is kopik tovább :O –, de amikor meg nem jön le, akkor meg beletapad a por/szösz. Az már eszembe sem jutott, hogy újra leápoljam vele, mert az csak kitolta volna a szenvedés időpontját, elterelve a figyelmet a tényről, hogy végső soron rosszul választottam… És szerencse, hogy a javaslat szerinti 1-2 héttel későbbi újrakenést kihagytam, mert most dupla réteg szmötyivel kellemetlenkedhetnék.
Látom a neten, hogy ülőbútorokat és székeket is szoktak méhviasszal kezelni, hát én rá nem ülnék tiszta, vagy valamilyen módon kényes ruhában, az biztos!
Én is azt gondoltam, hogy a lakk az olyan snassz, meg haladjuk már túl ezt a lakkozós témát, főleg, ha a vintage stílus a szívünk csücske, de rá kellett jönnöm, hogy ha tényleg hosszú távban gondolkodunk – legalább 1-2 évben –, akkor sokkal praktikusabb egy víz alapú lakk, mint a csodálatos méhviasz.
Ráadásul mi emberek kizsákmányoljuk a méheket. A bölcsőjükből, az éléstárjukból nyerészkedünk, hajszoljuk a viaszolós dolgot, pedig magunknak is csak problémákat generálunk vele.
Azt gondolom összességében, hogy a méhviasz felhasználást redukálnunk kellene, és meg kell hagynunk a méheknek azt, ami az övék. (Igen, a mézet is.)
Úgyhogy méhviaszolni egyáltalán nem menő! Nem is praktikus, és a természetnek is ártasz vele.
Lakkozz, mindenki jobban jár!
Az ámuló ismerősöknek meg vagánykodhatsz még ezzel: Mások talán méhviasszal kenték volna le, de én védem a méheket, úgyhogy én inkább lakkoztam!
Szeretettel,
Rita
Ui.: Még egy szempont: a néhány éve lefestett bútorkáimat egy költözés után szerettem volna más színben üdvözölni. Mit gondolsz, melyiküket volt kínszenvedés megcsiszolni a másfajta szín előtt, és melyiküknél nem okozott gondot ez sem? Nyertél: a méhviaszos téma itt is visszaütött, a csiszolóvászon egy pillanat alatt megadta magát, mikor por helyett kenőcs képződött a pórusai között…
